Az út

Mivel ez volt az első hosszabb repülőutam, és nem különösebben szeretek repülni, igyekeztem kicsit (legalább lélekben) készülni a hosszú útra. Pl. ilyen videókat nézegettem... ez sokat segített, amikor az óceán közepén, félúton hatalmas(nak tűnő) légörvényekben rázkódott a gép.



Január 26-án, pont egy hete, Londonból Detroitba repültünk, ami utólag nagyon jó választásnak bizonyult, ugyanis pont a gépünk amerikai kontinens fölé való érkezésével egyidőben kezdték törölni a New York-i és bostoni járatokat a nagy havazások miatt (mintegy 7000 járatot). Szerencsére ez minket nem érintett, gond nélkül (sőt, gyönyörű ragyogó napsütésben, -4C) leszálltunk a Detroit Metropolitan reptérre.

A repülőút igazából nem volt vészes. 8 óra elrepül gyorsan (főleg, ha ez az első óceán átkelő utazása az embernek, minden olyan izgalmas…)
Folyton adnak valamit enni vagy inni, töménytelen film közül választhatok, mivel szeretném elütni az időt. Számomra a legizgalmasabb mégis a repülési adatok időről időre történő nézegetése volt. Hihetetlen, hogy 800-900 kilóméteres óránkénti sebességgel hasítunk... Ezek olyan számok, amiket nem is fogok fel...

Örülök, hogy Az esti ködök kertje c. könyv nálam volt, és időnként belemerülhettem (tisztára a Cameron-felföldön éreztem magam egy-egy félórára).

Kanada délkeleti részét gyönyörűen láttuk, Nova Scotia (Új-Skócia) pontosan kivehető volt. A régi Skóciából érkezve, erre kimondottan vártunk... :-) Aztán a Nagy Tavak következtek, hihetetlen volt látni a vízen úszó hatalmas jégszigeteket.

A határátkelés kicsit megviselt, de igazából csak a hosszú várakozás miatt (szerintem ez is egyfajta szűrő, ha nem tudsz másfél úrát sorbanállni, akkor jobb, ha ellenőrzik a fizikai állóképességedet, nehogy behorcolj valami nyavalyát... hehe). Elég náthás voltam, és lázasan, fáradtan, hát nem kívánom senkinek sem. De mindenki nagyon kedves volt velünk, ami gyorsan feledtette a megpróbáltatásokat.

Amikor kiértünk végre a reptérre, elég fáradtan és kicsit bizonytalanul, most pontosan merre tovább, egy taxisofőr rögtön lecsapott ránk. Azt akarta elhitetni velünk, nagyon vehemensen, hogy a következő busz több mint 3 óra múlva megy Ann Arborba, és hogy csak online foglalást fogadnak el rajta amúgy is (ami nekünk nem volt), tehát nekünk sokkal jobb, ha vele megyünk… Persze egyik sem volt igaz, fél óra múlva a buszon ültünk a frissen vett jegyünkkel… Természetesen tudom, ez bármelyik nagyvárosban könnyen előfordul (valószínűleg Budapesten kicsit gyakrabban, mint itt) és nem Detroit vagy az Egyesült Államok hibája, de valahogy mégis egy első benyomás… kár érte.

Amikor megérkeztünk az Ann Arbor-i buszpályaudvarra (na jó, lehet, hogy ez egy kis túlzás, igazából inkább egy nagyobbfajta fedett buszmegálló) az volt a tervünk, hogy egy helyi busszal elmegyünk a vendéglakásokat kezelő irodához, ami az egyetemi campuson van. Sajnos a buszsofőr, aki az adott számú buszt vezette, nem tudta megmondani a kinyomtatott térképünk alapján, hogy ő arra megy-e vagy sem...

Mivel nem voltunk biztosak a távolságban, és a mínusz 5 fok sem volt túl bíztató arra az esetre, ha gyalogolnunk kéne még pár száz (ezer) métert a közel 60 kilós csomagjainkkal, végül taxit hívtunk. Úgy örülök, hogy a telefonom működött, de annak meg még jobban, hogy megértették amit mondok, és a taxi 10 perc múlva ott volt. A sofőr kiköpött George Bush (jó, tudom, ez az én szegényes és felszínes ismereteimről árulkodik, de tényleg tisztára úgy nézett ki) és erre még csak rátett egy lapáttal, hogy a 10 perces út során legalább háromszor mondta el, hogy ő mennyire szeret amerikai lenni, és büszke a hazájára. Amikor elbúcsúztunk, adott egy szál eukaliptuszt, hogy kicsit otthonosabbá tegye a házat, amikor megérkezünk...
Ennél jobb kezdetet azt hiszem nem kívánhatok...