Végre!

Úgy néz ki, hogy ezzel a jól felbélyegzett levéllel végre véget ér az amerikai bankszámlám története... Ebben érkezett meg ugyanis a bank által kiállított csekk, a záráskor a számlán lévő dollárokról (amit csak az országon belül hajlandóak postázni, tehát egy kedves michigani ismerős segítségével jutott el hozzánk).

Vagyis majdnem vége. Most már csak az itteni bankomat kell rávennem, hogy ne túl magas kezelési költséggel váltsák be a dollárban kiállított csekket... Ha jól belegondolok ez az első csekk amit életemben kaptam... és milyen amerikai ez is... (Bár a brit bankszámlámhoz is jár alapból, de sosem használtam.)

Sose nyiss számlát a TCF Banknál! (Mert bezárni nagyon nehéz lesz!)

Kísért a fax

kép forrása itt

Nem tudom a kedves olvasó mikor látott utoljára működő fax készüléket, de azt hiszem nagy biztonsággal kijelenthetem, hogy manapság már semmiképp sem tekinthető a távközlés netovábbjának a faxküldés. Legalábbis Európában. :-)
Valamiért az amerikaiak még mindig foggal-körömmel ragaszkodnak ehhez a kissé elavult technológiához. Legalábbis Michigan egyes vidékein.
A napokban futottam bele egy olyan helyzetbe, ami kicsit váratlanul ért: az amerikai bankomnak egy faxot kellene küldenem, mert emailt nem használnak...
Az egy külön történet, hogy miért kényszerülök faxolni: a kinti bankszámlámra nincs már szükségem, ezért azt szeretném bezárni. A postán küldött levelemet, amiben erre kértem őket, sajnos nem fogadják el (hacsak nem hitelesíti egy közjegyző, de erről korábban nem tájékoztattak, illetve a szerződésünkben sincs erre utalás), ellenben a faxküldést nagy kegyesen felajánlották. Némi odahatás után... ez is olyan tipikus: ha nem panaszkodsz és nem kezdesz el fejhangon anyázni, akkor egyszerűen nem működik a rendszer. Ha viszont balhézol, akkor érdekes módon valahogy mindig kivételt tesznek veled és viszonylag gyorsan megoldódik a probléma (csak most, csak neked, csak itt).

Azt még valahogy megértem, hogy nem akarnak emailben bizalmas adatokat kapni, de hogy az én aláírásommal ellátott, postán továbbított levelet miért nem fogadják el, az továbbra is rejtély számomra... Mindenesetre azt remélem hamarosan lezárul majd ez a fejezet, ugyanis sikerült felhajtani egy helyet Glasgowban, ahol még foglalkoznak ilyesmivel. Nem volt egyszerű...

Pictured Rocks

A Felső-tó déli partján található az ún. Pictured Rocks part menti sziklaképződmény, a félsziget egyik legszebb látványossága. Leginkább a vízről lehet megcsodálni a színes sziklapartot és fantasztikus formájú sziklaalakzatokat. A homokkőben található vas, mangán, réz és egyéb ásványi anyagok színezik meg ilyen mesésen a sziklákat.

Az indián fej

A "csatahajók"

Júniusban még vígan megbújt ebben az üregben egy jókora darab jég, ebből aztán lehet következtetni a helyi időjárásra.

Kicsit közelebbről, tényleg egy jégtömb!

Chapel Rock, a sziklán élő fenyőnek a gyökerei átnyúlnak a "szárazföldre" (nem sok termőföld maradt a sziklaoszlopon)

Paprika

Ilyesmik jönnek elő a telefonom mélyéből... 

Igen, igen, ezt még Michigan óriási bevásárlóközpontjaiban találtam, illetve ottani ismerősök küldték a szegedi paprika fotóját (akiknek kb. ez volt a második találkozási pontja Magyarországgal, miután engem már megismertek)... 

Hiába, a magyar paprikának nincs párja... (csak ez meg ne hallják a spanyolok... :-))

Felső-tó

Olyan egyszerűen, hétköznapian hangzik a Felső-tó elnevezés, mintha csak egy átlagos tó lenne, akárhol, amiből van még sok... Pedig dehogy! Sőt, a tó megnevezés is csalóka egy Ausztria méretű vízfelülettel kapcsolaban.
Ide vezetett az utunk Ann Arbort elhagyva. Csak 3 napot töltöttünk a Felső-félsziget északi partján, de így is teljesen elvarázsolt a hely és őszintén örültem, hogy egy nagyváros helyett inkább amellett döntöttünk, hogy az Európából nehezebben elérhető Észak-Michigant keressük fel.

Időnként a Balatonra emlékeztetett (szélcsendes naplementekor), néha inkább karibi hangulata volt, egyszer-egyszer a skóciai loch-ok jutottak róla eszembe, és amikor köd szállt le a parti homokkő sziklákra akkor igazán nem tudtam semmihez sem hasonlítani... :-)

Csak pár kép kezdetnek, rengeteg kép készült az út során, szépen lassan jönnek majd.

Michigan (The Milk Carton Kids)

A tengerentúlra kiszabott időnk lassan lejár... Holnap egy északi túrára indulunk, hogy felfedezzük a Felső-félszigetet és a hónap közepén repülünk vissza Skóciába.
Az északi élményeinkről és arról a néhány témáról amiről még szerettem volna szót ejteni, majd írok még, de ide most valamiféle lezárás kívánkozik.
Ezzel a dallal köszönök el Michigantől, ami kicsit szomorkás ugyan, de mégiscsak a Közép-Nyugat e remek szeletéről szól (számomra legalábbis).
Sajnálom, hogy nem sikerült jobban megismernem (talán jobban megszerettem volna). Valahogy Bilbó mondata járt az eszemben a sok búcsúzkodás közepette:
"Az ittlévők felét se ismerem fele olyan jól, mint szeretném, s a fele részüket sem szeretem fele annyira, mint kellene!"

Kocka

Az egyetem területén rengeteg szobrot, szökőkutat, köztéri padot, díszfákat...stb. találunk, melyeket mind-mind a hálás diákok adományoztak egykori iskolájuknak. 1817 óta jó sok összegyűlt... Amíg fel nem fedeztem a kis táblácskákat a műalkotások tövében (melyik osztály adománya), az volt a benyomásom, hogy egy művészetimádó városba csöppentem (kb. 30 köztéri szobor jut egy négyzetkilóméternyi területére az egyetemnek). Itt egy teljes lista képekkel az összes alkotásról.

Az egyik kedvencem ez a forgó Kocka, ami a Központi Campuson található. Nagyon megtetszett az ötlet, hogy bárki aki arra jár, lökhet rajta egyet, így hozzájárulva a műalkotás folyamatos "működéséhez".

Az 1968 óta forgó kocka sokat megélt már, néhány történelmi fényképet is találtam róla...

kép forrása itt

kép forrása itt

És még néhány az Északi Campuson lévő alkotások közül:

Wolverine avagy rozsomák, Michigan állam és az Egyetem hivatalos kabala állata

Zingerman's

Ez az az étterem a városban, amiről minden útikönyv ódákat zeng: szendvicsben verhetetlen, mindenképp fel kell keresni, ha a városban jársz...stb.

Mielőtt Skóciából nekivágtunk ennek a kis kalandnak, megkérdeztünk pár ott élő amerikai ismerőst, hogy mi a legtipikusabb étel Michiganben, mit ajánlanának? Bár egyikük sem michigani származású, kb. mind ugyanazt vágták rá: a szendvicsek!!! (mi meg erre így néztünk: ???)

Szóval ilyen ráhangolódás után nem vártunk túl sokat az állam gasztronómiai csodáitól. Amikor megérkeztünk, kb. az első utunk ebbe az étterembe vitt, hajrá, próbáljuk ki a híres szendvicseket! De (!), tél volt, mínusz 18 fok és hosszú, kígyózó sorok álltak az épületet körbefonva. Így kicsit visszariadtunk, egészen mostanáig óvakodtunk a közelébe menni, egyértelműen a város legforgalmasabb étterme.

Viszont azért úgy mégsem akarunk visszakullogni Európába, hogy még csak meg sem kóstoltuk ezt a fantasztikus csemegét, így tegnap rávettük magunkat, hogy végigálljuk a sort (ami ezúttal nem is volt olyan vészesen hosszú).

A szendvics nem volt rossz, de végig az járt a fejemben, hogy szerencsétlenek, akik a téli hidegben ezért álltak sorba, milyen nyomorúságos élelmezésen nőhettek fel, hogy ezt tartják a csemegék netovábbjának...

Ami számomra külön vonzóvá tette a helyet, hogy magyar édességeket készítenek. Bár úgy tűnik a tulajdonosoknak nincs semmilyen magyar gyökere, valahogy mégis a magyar konyhába szerettek bele pár éve és azóta is népszerűsítik a magyar sütiket, borokat...stb, időnként még gasztronómiai felfedezőutakat is szerveznek Magyarországra. 

Az Esterházy tortát kóstoltam meg és sajnos nagyot kellett csalódnom: kinézetre még csak-csak, de amúgy... Na, de hát végülis nem azért jöttem ilyen messzire, hogy magyar cukrásztermékeket egyek... :-)

Michigan time

A Michigan time egy külön kis területi időzóna is lehetne, de valójában csak azt jelenti hogy hagyományosan minden egyetemi előadást, találkozót vagy rendezvényt a meghirdetett időpontnál pontosan 10 perccel később kezdenek el.
Onnan ered a szokás, hogy az előadások között hivatalosan nincs semmiféle szünet, tehát fizikai képtelenség egyik teremből a másikba időben megérkezni.
Mennyit hallottam itt ezt a "kifogást", amikor valaki késett...

kép forrása itt

Carillon

kép forrása itt

Végre, végre feljutottam az egyetem mindkét óratornyába (az egyik a központi campuson, a belvárosban a másik pedig az északi campuson van) , ahol délidőben a legkülönbözőbb dallamok csendülnek fel a carillon nevű "hangszeren". Bár nem tudom mennyire helytálló a "hangszer" megnevezés egy 43 tonnás szerkezet esetében... Hallottam Harry Potter filmzenétől elkezdve az Örömódáig mindenfélét. Nagyrészt az előadón múlik, hogy épp mit játszik aznap.

A "billentyűzet" egy zárt kis térben van, kb 40 méteres magasságban így a téli hidegben nem kell attól tartani, hogy az elgémberedett ujjak vagy lábak (mert ugyanolyan fontos szerepe van mindkettőnek) esetleg befolyásolják a művész játékát.

A carillon (és az egyetem) történetében van egy-két sötétebb forduló, pl. ahogy ebben a cikkben hírt adnak róla, 1936-ban néhány diák az éjszaka leple alatt felosont a toronyba és carillon játékával kívánta szórakoztatni a város lakosságát, akik persze inkább aludtak volna...
A harangok amúgy Angliában készültek, a Taylor harangöntödében.

Az előadófülke

És egy kis videó is, ahol hallható a harangjáték:

Blooms Day

Május közepén, egy esős szombat délelőttön rendezték meg a nagy közös kertészkedős, virágültetős városszépítő napot Ann Arborban. Gyerekek, felnőttek lelkesen ültették a virágágyásokba a nyuszifül és begónia palántákat, köztük mi is. Azóta, ha a belvárosban járok mindig megnézem hogy áll a mi kis virágágyásunk, ahol az egyetem pár másik diákjával együtt gyúrtuk a sarat...

Niagara-vízesés

A Niagara-vízeséshez nagyon készültem, ki ne akarna eljutni egy ilyen fantasztikusan szép helyre?

Bár tudtam, hogy nagyon kiaknázzák az ide áramló turizmust, még így is meglepett a hatalmas hotelek, kaszinók...stb. látványa a vízeséstől csak párszáz méterre. Próbáltam elképzelni mindezek nélkül a tájat...

Mivel tudtam, hogy óriási tömeg lesz (egyrészt hétvégén mentünk másrészt meg nagyon szép idő volt, de azt hiszem amúgy itt mindig tömeg van) arra azért nem bírtam rávenni magamat, hogy egy szervezett kirándulással menjünk, hanem szépen felültünk a Greyhound távolsági buszra Torontóban és leszálltunk a Niagara Falls nevű kanadai kisváros buszállomásán (ahonnan kb. 25 perc séta volt a Niagara folyó mentén eljutni a vízeséshez).

Így egyrészt nem kellett az egész napot hasonszőrű turistákkal összezárva tölteni, másrészt pedig fokozatosan bomlott ki előttunk a táj: először a gyönyörű kékeszöld folyó, majd az amerikai oldalon lévő kisebb vízesések és végül a patkó alakú Niagara-vízesés tűnt fel a távolban. Lenyűgöző élmény, még akkor is ha egész máshogy képzeltem el.

A piros esőkabátos tömeget szállító hajó a kanadai oldalról, a kék pedig az amerikairól indul, csak hogy véletlen se keverjük össze őket!