Detroit

A hétvégén Detroitban jártunk és egy helyi ismerős segítségével sikerült valamennyire felfedezni a várost. Marleija itt született és nőtt fel, úgyhogy elég jól ismeri a város múltját és jelenét, nélküle egész más lett volna ez az utazás.

A városról elöljáróban kb. annyit tudtunk, hogy nincs túl jó híre, a második világháború után az autóipar mélyrepülésnek indult, ez pedig a város részleges elnéptelenedéséhez vezetett, többtízezer épület áll üresen. Nagy a munkanélküliség (30% körül), a városvezetés csődöt jelentett pár éve és a közbiztonság sem a legjobb (még Glasgowhoz képest sem).

Amit láttunk, nem mondom hogy ellentmondana a fentieknek, viszont egy nagyon szerethető várost találtunk. Viszonylag kis belvárosi üzleti negyeddel, ahol elég izgalmas felhőkarcolók váltakoznak telefirkált, üres épületekkel. Nagyon szép a folyóparti sétány, a túlparton Windsor, Kanada.

Először átvágtunk a belvároson, elsuhantunk a gyönyörű Fox Theatre mellett, bejártuk Brush Park utcáit, ahol gyönyörű 19. század végén épült kis villák sorakoznak (többségük üresen áll), majd megálltunk egy pillanatra, hogy megkóstoljuk a legfinomabb kávét a kontinensen (legalábbis eddig) :-)

Majd Belle Isle felé vettük az irányt, ami egy helyes kis sziget a Detroit folyón, itt van az Államok legrégebbi (és nagyon szépen felújított) akváriuma, egy üvegház (Whitcomb Conservatory), szép parkkal körülötte. Majd elmentünk az elhagyatott "Központi Pályaudvarra", vagyis csak a kerítéséig, elég komolyan körbe van kerítve a legalább 20 emeletes épület.

Aztán a Heidelberg Project következett, ami valójában egyfajta újragondolása, újraindítása a köztéri városi művészetnek. Alkotni valamit a romokból, ami érdekessé, vonzóvá teszi a helyet (ahelyett, hogy mindenki csak elkerülné). Tenni-venni, alkotni, aktívnak lenni az óriási munkanélküliségben.

Csak egy részét jártuk be (és azt is csak autóval, Marleija határozottan ragaszkodott ahhoz hogy ne mászkáljunk gyalog - gondolom megvan rá minden oka) de így is egészen döbbenetes volt a hatás. 

És rengeteg a fentihez hasonló kezdeményezés van a városban, láttunk pl. sok "közösségi veteményeskertet", amiket az üresen maradt telkeken, kertekben alakítanak ki lelkes önkéntesek. Leginkább persze a kultúra tűnik kitörési pontnak (csakúgy mint megannyi, egykor virágzó iparváros esetében).

A nap végén pedig sétáltunk egyet a belvárosban és a folyóparton. Nagyon klassz élmény volt egy "bennszülött" segítségével felfedezni ezt az amúgy nem annyira túristacsalogató várost.

Whitcomb Conservatory

Belle Isle Aquarium

Heidelberg Project

The Fist

belváros

RenCen

Transcending Circle

Könyvtár

Amikor beiratkoztam a városi könyvtárba, és először jártam körbe a központi épületben, többek között ezt találtam:

Először azt hittem az agyam eldobom az ötlet láttán... Igen, igen, képeket lehet kölcsönözni! Igaz, csak 8 hétig és egyszerre csak hármat, szóval azért nincs egy életre megoldva a lakásdekoráció kérdése... 

Aztán elgondolkodtam, hogy talán csak elsőre furcsa az ötlet, ha jobban belegondolok akkor azoknak akik kedvelik az örökös változást, ez mekkora lehetőség! 

És ez még csak a kezdet. Könyveken és képeken túl kölcsönözhetünk fémdetektortól elkezdve a csillagászati távcsöveken át egészen hangszerekig, gyakorlatilag bármit.

Mindenesetre a könyvtár fogalma némileg megváltozott számomra ezzel az új kis színnel a palettán.

A könyvtár egyébként kifejezetten jó. Nagyon pöpec kölcsönzési rendszere van, élő emberrel nem is kell kapcsolatba lépni (persze nem ettől pöpec, hanem mert gyors, egyszerű és a város 5 könyvtára közül bármelyikbe visszavihetem a kikölcsönzött könyveket, a könyvtárosok meg nagyon segítőkészek és kedvesek). Meglepően nagy dvd és cd kínálata van, gyerekkönyvtár, és még egy tündérajtó is jutott a mesekönyvek polcára. (A tündérajtókról majd bővebben később.)

A hozzánk legközelebbi fiókkönyvtár egy új épület, ami nagyon jól néz ki. És mint azt a szomszédasszonyunktól megtudtam, egy magyar építész is részt vett a tervezésében. Vagyis talán helyesebb azt mondani, hogy az ő nevével fémjelzett iroda. Nekem nagyon tetszett a belső kialakítása az épületnek: tágas terek, természetes fény ahol csak lehet, sok természetes faburkolat (és van egy kandallója is, ami mellé jólesik leülni egy kicsit, ha a -30C-ból jössz). 

Fekete tó

Ann Arbor északi felén van ez a kis erdős, tavas (golfpályás) "béke szigete". Egy kis erdő tavacskával és úszó híddal, kedves kis ösvényekkel.
Michigan egyébként igencsak bővelkedik tavakban. Néha úgy is emlegetik: "Michigan, ahol több a tó mint az ember"... és ez nincs is túl messze a valóságtól... :-)

Ahogy elkezdtük felfedezőutunkat a Leslie Science Centertől, néhány méteren belül megzörrent a száraz fű és ezt a hüllőt láttuk elsuhanni:

Vörös szalagoskígyó, kép forrása itt

Ezen az élményen felbuzdulva rögtön meg is néztem milyen kígyók fordulnak elő Michigan területén. 17 féle, de ebből szerencsére csak egyetlen csörgőkígyó mérges, a többi gyakorlatilag ártalmatlan. Huhh... :-)

Pow-wow

Egészen véletlen jutott a fülembe az április elején tartott Pow-wow híre, bár feltett szándékom volt, hogy valamilyen kapcsolatot igyekszem majd találni a "bennszülöttekkel". Nem könnyű, így aztán örültem ennek az alkalomnak.

A pow-wow, vagyis gyűlés (nagygyűlés, összejövetel) a különböző törzsek találkozási pontja, ahol kapcsolatokat építhetnek, ápolhatnak. Gondolom a múltban ez a vonatkozása hangsúlyosabb volt. Amit mi láttunk az inkább egyfajta hagyományőrző tradíció, a viseletek, táncok, énekek megmutatása a nagyközönségnek. Kézműves termékek vására.
Húsvétvasárnap viszonylag kevesen voltak, de a szervezők azt mondták szombaton nagy volt az érdeklődés. Talán mert kevesen lézengtek a hatalmas Skyline Középiskolában, ahol a Pow-wowt tartották, valahogy olyan szomorú volt a hangulata. Persze legfőképp a saját érdekük, hogy őrizzék a hagyományaikat, az hogy ez bárki más számára megismerhető, csak másodlagos.
De lehet, hogy azért tűnt szomorúnak az egész esemény, mert tudjuk mennyi fájdalom meg szenvedés van az indiánok háta mögött. Akárhogyis, nekem nagyon keserű lett a szám attól, amit láttam.
Gyönyörű tavaszi nap volt, és végig egy tornacsarnokban voltunk. Az utolsó hely, ahová egy indiánt elképzelek...

Havazik...

A Föld Napján! Nagy, duci pelyhekben hull a hó.
Kicsit bolondos ez az április... :-)

napsütötte sáv

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsõkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

napsütötte sáv

Bárányfelhő

Mivel Ann Arbor nem egy nagy hely, nincsenek túl magas épületei, így mindenhonnan szép nagy darab eget lehet látni. Ezt pl. a nappalinkból.

CAMBODIAN SON

Szóval ez volt az a film, amit a tornádó félbeszakított pár napja.
A vetítésen ott volt a film japán rendezője és előtte, utána (meg lent az alagsorban amíg a vihar elvonulását vártuk) lehetett vele kicsit beszélgetni. Egy nagyon színes, nyitott és pozitív figura, Masahiro Sugano. 
A film azokról a kambodzsai menekültekről szól, akiknek a nagyrésze már thaiföldi menekülttáborban született, majd gyerekként az Államokba került (a legtöbbször a családjával együtt), itt nőtt fel, itt szocializálódott és valamilyen rossz döntés következtében börtönbe került, letöltötte a rá kiszabott időt, majd az Egyesült Államok kitoloncolta, "vissza" Kambodzsába. Egy olyan országba, ahol sosem jártak, amit nem ismernek, ahol nincs családjuk. Egy másik világ.
A film az USA igencsak ellentmondásos bevándorlás-politikáját kritizálja egy nagyon szemléletes példán keresztül. Végülis az egész a Vietnámi háborúval és Kambodzsa amerikai bombázásával kezdődött, ezért menekültek az emberek százezres tömegekben Kambodzsából.
Kosal Khiev, a dokumentumfilm központi szereplője a 14 éves börtönbüntetése alatt (melyet emberölési kísérletért kapott, 16 évesen) írni kezdett és mára az ország legismertebb költője (legalábbis a Nyugat felé, a 2012-es londoni Olimpiára őt hívták meg Kambodzsa képviseletében).
Azokra a vízumkérelemnél előkerülő kérdésekre, amikre mi kicsit unottan ikszelgetjük a "nem"-eket (Volt-e valaha elítélve? Volt-e valaha börtönben? Kitoloncolták-e korábban valaha?) neki bizony igennel kellett válaszolnia, amikor Londonba utazott a Poetry Parnassus-ra.
Kosal Khievnek nincs vesztenivalója, megrázó őszinteséggel beszél a helyzetéről. Soha nem térhet vissza az Egyesült Államokba, ahol a testvérei, az anyukája, a barátai vannak. Elismeri, hogy hibázott, rossz társaságba keveredett fiatalon, és úgy tűnik meg is változott a börtönévek alatt. Most pedig egy számára teljesen idegen világban kellene újrakezdeni.
Elgondolkodtató. És aki megnézi a filmet, biztosan nem marad semleges a témával kapcsolatban.

Gyermekbénulás elleni oltás

Napra pontosan 60 éve, itt Ann Arborban jelentettek be nagy áttörést a járványos gyermekbénulás elleni oltóanyag fejlesztésében. Azóta is élen járnak az orvosi kutatások terén, az egyetem csillagászati összegeket költ rá.

Végül aztán a Sabin cseppek jelentettek átfogó megoldást a járványra, de talán ez a lépés is fontos volt. A fenti videón a Rackham Auditóriumban tett bejelentés látható. Lent pedig az írott krónika.

kép forrása itt

Tornádó

kép forrása itt

Amikor beköltöztünk a házba, az egyik első felfedezésem a hűtő ajtaján lévő ismertető volt, ami arra hívta fel a figyelmünket, milyen alapvető szabályai vannak a campuson való életnek. Köztük, mintegy mellékesen megemlítve: mi a teendő tornádó esetén: menedéket keresni (pl. a pincében), minimum egy rádiót vigyünk magunkkal, amin a külvilág eseményeit követhetjük (az xy állomásra hangolva), valamint gondoskodjunk némi élelemről. Korrekt. De honnan tudjam, hogy jön a tornádó? Ja, hát a legfontosabb: amikor a szirénák megszólalnak.

Reméltem, hogy erre nem kerül majd sor (bár sejtettem, hogy a pár hete tartott próbariadó a tornádó szezon elején azért nem puszta véletlen volt). Tegnap éppen az egyetem egyik belvárosi épületében voltunk, egy filmvetítésre érkeztünk, amikor az egyetem kiadta a riasztást: mindenki aki az épületekben tartózkodik irány le a pincébe/alagsorba. Miután az egyetemnek közel negyvenezer beiratkozott hallgatója van, érthető, hogy nagyon komolyan veszik a biztonsági előírásokat, sok emberért felelnek.
A vetítés későbbre halasztva, mindenki türelmesen vár, többnyire a folyosó padlóján ücsörögve. Kint felhőszakadás, nagy szürkeség (de semmi tornádó, legalábbis az én fogalmaim szerint). Végül egy órás késéssel el is kezdődött a film, miután a vihar elvonult és lefújták a dolgot.

Sajnos nem mindenhol voltak ilyen szerencsések, a cnn itt ad hírt a mai nap időjárásáról.

Amerikában minden nagyobb, ezt eddig is tapasztaltam, most a lista bővült: a viharok is.

A jogászok könyvtára

A jogászok valahogy mindig jól választanak... Még az épületek terén is van ízlésük. Ann Arbor legszebb és legrégibb egyetemi épületeit ők foglalják el. 

A könyvtár

A jogi kar belső udvara

19. századi mércével mérve ez az egyik legkényelmesebb folyosó az egyetemen: se eső, se hó, se szél nem zaklatja a tudásra szomjazókat, akik a könyvtárba tartanak

? nem tudom pontosan mi a terem funkciója, de elég otthonosnak tűnik...

Az egyetem többi épülete nagyrész a 60-as 70-es években épült, kifejezetten ronda, praktikus, szögletes. Elég nagy a kontraszt.

kép forrása itt

filmfesztivál

Ha legközelebb kísérleti filmeket akarok nézni, majd emlékeznem kell, hogy előtte elolvassam ezt a bejegyzést! Talán majd visszatart... (ideig-óráig).

Mindig lelkes vagyok, amikor kísérleti filmek kerülnek szóba (nem túl gyakran esik meg). Persze, izgalmas új útkeresések, ötletek, új kontextusban látni valami régit... Igen, én nyitott vagyok, érdekelnek az újdonságok, mantrázom magamban...
Aztán nagyon hamar kifúj a lelkesedésem, napi egy vetítésnél többet nem is bírtam a fesztiválon (ami átlagban másfél órányi rövidfilmet jelent). És a legtöbbször a fizikai rosszulléttel küzdöttem, amikor kijöttem a teremből... Persze ez azért nem a zsigeri elutasítást jelenti, hanem inkább csak a technikai kivitelezésre való érzékeny reakció (és nem csak nálam, láttam még pár "sápadtarcút" a mozi előterében ténferegni).
Arra jöttem rá, hogy a kísérleti filmnézés egyáltalán nem egyszerű, igenis meg kell szenvedni, ha valami újat akarsz látni, ha ennyire mélyen belenézel valakinek a belső világába (és igen, itt most a rendezőkre gondolok). Azt nem is tudom elképzelni, hogy a filmkészítőknek milyen szenvedés lehet a folyamat a másik oldalon...

Ez a film volt amúgy az egyik kedvencem.
Mivel az induló alkotások egy része valódi filmre készült (és árusítottunk is 16 meg 35mm-es filmet), volt filmszakadás egyszer-egyszer, a világ legtürelmesebb közönsége pedig pisszenés nélkül várt...

kép forrása itt

Ami szintén nehéz volt, de azért még így utólag is lelkesen gondolok vissza rá, az az Oculus Rift kipróbálása volt. Egy 10 perces, személyre szabott "show" keretén belül, amit a Flatsitter-nek köszönhetek. Nagyon szkeptikus voltam a dologgal kapcsolatban, az egész ötlettel nem tudok mit kezdeni, de amennyire tiltakoztam belül, annyira sikerült meggyőzni a show alatt. Mindig lesz kereslet arra, hogy eltakarjuk a szemünk elől a világot és valami mással helyettesítsük. Itt a szó szoros értelmében. A végére elég tengeribeteg lettem, de azt mondják ez normális dolog. Hiszek nekik, de most egy darabig nem próbálkozom újra (amúgy is a hozzáértők szerint kell még pár év, mire élvezhető élményt nyújtanak ezek a fura új "szemfedők").

Összességében nagyon jó volt részese lenni a filmfesztiválnak, nagyon sok érdekes emberrel találkoztam, és ami külön jó volt, hogy valahogy az első perctől kezdve otthonosan éreztem magam közöttük. Az önkéntesek, a fesztivál hivatalos szervezői, a zsűritagok, mindenki elragadó volt.

A mozi épülete pedig fantasztikusan szép, jó állapotban megőrizve az 1920-as évekből, külön említést érdemel (persze átesett pár felújításon az évek során, sőt a 70-es években majdnem lebontották az épületet). Igazából helyesebb lenne filmszínházként emlegetni, valóban színház jellegű.
A mai napig működik az egykor a némafilmeket kísérő Barton gyártmányú orgona, ami egy lift segítségével a színpad magasságába süllyed (így nem zavarja a vetítést). Hétvégi mozielőadások előtt újra hallható a hangja, nekem is volt szerencsém hallani.
Néhány kép az épületről:

Előtér

A Barton orgona

Az emeleti bejáratok

Mérleg: régivágású, akárcsak az épület

Jártam a nagyterem vetítővászna mögött, ami egészen egyedi élmény volt (főleg vetítés közben), a balkont a színpaddal összekötő "titkos" oldallépcsőkön, a színpad alatt... szóval igazi kaland volt kiszolgálni a fesztivál különleges igényeit.

Dráma az utcákon

Egy régi-régi játék elevenedik meg a Google maps-en mostanában, és úgy tűnik a láz Ann Arbor utcáit is elérte. Ha erre a linkre kattintasz, majd a bal alsó sarokban lévő ikonra, meglátod!
Jó szórakozást!

Őzek

Az Északi Campus a belvárostól kicsit távolabb fekszik, mondhatni zöldövezet, sok ligetes, erdős résszel (méretéből adódóan igazi erdőnek azért egyiket sem nevezném). 

Már amikor megérkeztünk feltűnt, hogy milyen sok az őz a környéken, és egyáltalán nem zavarja őket az ember közelsége. 

Az első hetekben egyszer amikor átmentem az úttesten, csak az utolsó pillanatban láttam meg, hogy egy őz áll az erdőszélen, majdnem egymásba ütköztünk, (kb. egy méter választott el minket, ami őzzel való találkozás esetében majdhogynem karambolnak minősül) ő sem figyelt... :-)

Azóta is sokszor látok 6-8 fős csoportokat, tegnap este velük találkoztunk:

Békésen tébláboltak egy darabig, mi kb 15 méterre tőlük, egy kereszteződésnél álltunk. Majd amikor elérkezettnek látták az időt, lassan közeledtek a kereszteződéshez, újabb téblábolás (körülnéztek), majd szabályosan átkeltek az úttesten. Nem pont a zebrán, de hát kicsire nem adunk... Ezek már teljesen civilizált őzek, szerintem lassan a felsőoktatásba is beszivárognak... :-)

TEDx

Nemrég rendezték az egyetem idei TEDx konferenciáját, amire nagy lelkesedéssel mentünk el.

Nem mondom, hogy világot rengető előadásokat hallottunk, de megérte a dolog. Főként persze az egyetem (egykori vagy jelenlegi) tanárai beszéltek, de volt néhány (egykori vagy jelenlegi) diák is az előadók között.

Hamarosan feltöltik az előadások videóit, majd itt lesznek láthatók.