filmfesztivál

Ha legközelebb kísérleti filmeket akarok nézni, majd emlékeznem kell, hogy előtte elolvassam ezt a bejegyzést! Talán majd visszatart... (ideig-óráig).

Mindig lelkes vagyok, amikor kísérleti filmek kerülnek szóba (nem túl gyakran esik meg). Persze, izgalmas új útkeresések, ötletek, új kontextusban látni valami régit... Igen, én nyitott vagyok, érdekelnek az újdonságok, mantrázom magamban...
Aztán nagyon hamar kifúj a lelkesedésem, napi egy vetítésnél többet nem is bírtam a fesztiválon (ami átlagban másfél órányi rövidfilmet jelent). És a legtöbbször a fizikai rosszulléttel küzdöttem, amikor kijöttem a teremből... Persze ez azért nem a zsigeri elutasítást jelenti, hanem inkább csak a technikai kivitelezésre való érzékeny reakció (és nem csak nálam, láttam még pár "sápadtarcút" a mozi előterében ténferegni).
Arra jöttem rá, hogy a kísérleti filmnézés egyáltalán nem egyszerű, igenis meg kell szenvedni, ha valami újat akarsz látni, ha ennyire mélyen belenézel valakinek a belső világába (és igen, itt most a rendezőkre gondolok). Azt nem is tudom elképzelni, hogy a filmkészítőknek milyen szenvedés lehet a folyamat a másik oldalon...

Ez a film volt amúgy az egyik kedvencem.
Mivel az induló alkotások egy része valódi filmre készült (és árusítottunk is 16 meg 35mm-es filmet), volt filmszakadás egyszer-egyszer, a világ legtürelmesebb közönsége pedig pisszenés nélkül várt...

kép forrása itt

Ami szintén nehéz volt, de azért még így utólag is lelkesen gondolok vissza rá, az az Oculus Rift kipróbálása volt. Egy 10 perces, személyre szabott "show" keretén belül, amit a Flatsitter-nek köszönhetek. Nagyon szkeptikus voltam a dologgal kapcsolatban, az egész ötlettel nem tudok mit kezdeni, de amennyire tiltakoztam belül, annyira sikerült meggyőzni a show alatt. Mindig lesz kereslet arra, hogy eltakarjuk a szemünk elől a világot és valami mással helyettesítsük. Itt a szó szoros értelmében. A végére elég tengeribeteg lettem, de azt mondják ez normális dolog. Hiszek nekik, de most egy darabig nem próbálkozom újra (amúgy is a hozzáértők szerint kell még pár év, mire élvezhető élményt nyújtanak ezek a fura új "szemfedők").

Összességében nagyon jó volt részese lenni a filmfesztiválnak, nagyon sok érdekes emberrel találkoztam, és ami külön jó volt, hogy valahogy az első perctől kezdve otthonosan éreztem magam közöttük. Az önkéntesek, a fesztivál hivatalos szervezői, a zsűritagok, mindenki elragadó volt.

A mozi épülete pedig fantasztikusan szép, jó állapotban megőrizve az 1920-as évekből, külön említést érdemel (persze átesett pár felújításon az évek során, sőt a 70-es években majdnem lebontották az épületet). Igazából helyesebb lenne filmszínházként emlegetni, valóban színház jellegű.
A mai napig működik az egykor a némafilmeket kísérő Barton gyártmányú orgona, ami egy lift segítségével a színpad magasságába süllyed (így nem zavarja a vetítést). Hétvégi mozielőadások előtt újra hallható a hangja, nekem is volt szerencsém hallani.
Néhány kép az épületről:

Előtér

A Barton orgona

Az emeleti bejáratok

Mérleg: régivágású, akárcsak az épület

Jártam a nagyterem vetítővászna mögött, ami egészen egyedi élmény volt (főleg vetítés közben), a balkont a színpaddal összekötő "titkos" oldallépcsőkön, a színpad alatt... szóval igazi kaland volt kiszolgálni a fesztivál különleges igényeit.